Vajda Lajos festőművész (1908 - 1941)

A művész szellemi érlelődésének színhelyei: az I. világháború idején a családjával Szerbiában töltött évek, az Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület rajziskolája, majd 1927 és 29 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola szinte párhuzamosan Kassák Lajos Munka-körével, az 1930-34 közötti Párizsi, végül Szentendre.
Párizsban készített nagyméretű, a korabeli élet szociális ellentmondásait tükröző fotómontázsai (Párduc és liliom, 1930-34) után, hazatérve a szintetikus kubizmus tanulságait hasznosító csendéleteket alkotott (Csendélet patkóalakú asztalon, 1934).
1935-ben Korniss Dezső hívására tért vissza a városba dolgozni. Az emberléptékű városkép látványelemei és a szerb templomok ikonosztázai egyaránt hatottak rá. Vajda egyszerre kívánt tradicionális és avantgárd művész lenni. Baloldali érzelmi elkötelezettsége mellett szellemi irányultságát a transzcendencia iránti fogékonyság jellemezte. Mélyen hitt a művész profetikus, szakrális szerepében (Ikonos önarckép, 1936).
Korniss és Vajda művészi nézetei nagyon közel álltak egymáshoz, és megkíséreltek egy új művészi stílust létrehozni. Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve megszületik az ún. szentendrei program, melynek lényege a szintézisteremtés múlt és jelen kultúrája, keleti és nyugati gondolkodás között. A városban és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon a két művész a népi kultúrákban még töredékeiben élő ősi világképet kutatták (Szigetmonostori ház pettyegetett ornamentikával, 1935). Vajda a montázs elvére épülő konstruktív szürrealista módszerrel a jelekké egyszerűsített hétköznapi és szakrális tárgyakat népi motívumokkal szerkeszti egységbe. (Szentendrei házak feszülettel, 1937). A fasizmus és sztálinizmus árnyékában azonban programjukat nem tudták kiteljesíteni.
1937-től Vajda egyre több fiatal művészismerőse jött festeni a városkába, de akkor még nem értették meg művészi elképzeléseit. Így Vajda elindult magányos útján a lélek mélyrétegei felé, és a klasszikus értelemben vett szürrealizmushoz közeledett, maszkokat (Barna rácsos maszk, 1938) és soha nem látott, képzeletbeli tájakat (Békaszörny, 1939)ábrázolt.
1940-ben készült nagyméretű szénrajzait organikus természeti képződmények inspirálták. (Szem gyökérrel, 1940).
Még abban az évben Vajdát munkaszolgálatra hívták be, de előrehaladott tüdőbaja miatt felmentették. Egy évvel később ebben a betegségben halt meg.
Születésének századik évfordulóján a művész életműve Magyar Örökség Díjban részesült.