Vajda Lajos

(Zalaegerszeg, 1908. augusztus 6. - Budakeszi 1941.  szeptember 7.)

Mindössze 33 év adatott neki, és alig több, mint tíz alkotó év, mégis forradalmian új dimenziókat nyitott  a képi gondolkodásban, az 1930-as évek visszafogottan modern magyar képzőművészetében. Pályáját egzisztenciálisan nyomor, alkotásait - még halála után is hosszú ideig- értetlenség kísérte.

Vajda szellemi érlelődésének színhelyei: Szerbia, Szentendre, az OMIKE rajziskolája, a budapesti Képzőművészeti Főiskola, Kassák Munka-köre, Párizs. Egyszerre kívánt tradicionális és ízig-vérig modern művész lenni. Tradíción azonban nem az akadémiák vagy a közvetlen elődök ráhagyományozott eredményeinek folytatását értette, hanem a reneszánsz előtti európai művészetet - köztük az ortodox ikonokkal - , az ősidők homályában fogant nagy kultúrákat, a népművészetet. Bennük látta azoknak az univerzális értékeknek a hordozóit, melyekhez a XX. századi művésznek érdemes visszanyúlni és saját korának tükrében újraértelmeznie. Ennek az újraértelmezésnek az igézetében radikálisan szakít az európai kultúrában kikristályosodott képfelfogással, ábrázolásmódokkal  és a kortárs európai művészet legfrissebb eredményeinek, a kubizmusnak, az orosz konstruktívizmusnak, a szürrealizmusnak és absztrakciónak , valamint  a filmművészetnek legújabb eredményeit kísérli meg szintetizálni. Korniss Dezsővel közösen kidolgozott elképzeléseinek megvalósításához Szentendrén - a különböző kultúrák: szerb, német, szlovák, magyar kereszteződési pontját sűrítő, akkoriban már festőiről is híres városkában -  találja meg a megfelelő helyszínt. Nem kétséges azonban, hogy a fasizmus és sztálinizmus árnyékában erre a kollektív mozgalomként elképzelt stílus- és szintézisteremtésre nincs lehetőség. A megszerkesztett és ezáltal birtokba vehető, áttekinthető világ ideájától a művész 1937 táján búcsúzni kényszerült. Vajda egyre ősibb kultúrák fosszilis leleteinek emlékképein keresztül  igyekszik a kor felvetette kínzó kérdésekre választ keresni mindaddig,  míg rá nem talál a korszakban vergődő személyiség  primer, ösztönös reakcióinak adekvát kifejezésére a csupasz biológiai formákban. Sors és korszak kegyetlen egymásra záródásával válik befejezetté és teljessé Vajda Lajos életműve.

Születésének századik évfordulóján a művész életműve Magyar Örökség Díjban részesült.

Az  Európai Iskola szentendrei mesterei

Vajda Lajosnak a  magyar kultúra szempontjából rendkívül  fontos szellemi örökségét a halála után vele együttdolgozó barátai és pályatársai viszik és fejlesztik tovább. A saját maguk kijelölte úton haladó Czóbel Béla  és Barcsay Jenő mellett ők is alapító tagjai lettek az 1945-ben megalakult, majd a magyarországi sztálinizmus uralomra jutásának évében, 1948-ban ‘önként’ feloszlott Európai Iskola elnevezésű csoportosulásnak,  amely a kor képzőművészetének legaktuálisabb problémáival azonosuló művészekből szerveződött.  Nem doktriner, stiláris elvekkel való azonosulás jellemezte a csoportot, hanem Bálint Endrét  idézve ‘egy olyan belső szabadságra való hajlandóság, ami kirekeszti a festészettől idegen tartalmakat.’  Ennek következménye, hogy az Európai Iskola szentendrei mestereinek kiteljesedő művészete egyre karakterisztikusabban elüt egymástól.

Barcsay Jenő az ikonokhoz hasonló méltóságteljes nyugalmat és időtlen belső ragyogást teremt geometrikus vagy konstruktív látványelemekből felépülő képein.

Korniss Dezső (1908-1984) a magyar szürrealizmus kiemelkedő alkotása, a Tücsöklakodalom (1948) barbár ritmusú, hideglelős ‘örömünnep’ víziója után nyughatatlanul keresi-kutatja a vizuális nyelv határait.

Bálint Endre  (1914-1986)magánmitológiájának sokértelmű torzó szereplői fájdalommal és szorongással teli álmokat és nosztalgikus emlékeket beszélnek el (Mágikus éjjel Szentendrén, 1966).

Anna Margit torzonborz babáinak, expresszíven ábrázolt bábjainak egyszerű, áttekinthető világába transzponálja és így kimondhatóvá teszi a kimondhatatlan traumákat. Szántó Piroska (1913-1998) pánantropomorf univerzumában minden képi motívum emberi állapotok, szenvedélyek, karakterek hordozója lesz (Rózsaszínű Hold, 194?? ).

Vajda Júlia (1913 -1982) a konstruktív szürrealista képalkotástól jut el a nagyvonalú geometrizálásig és poetizált struktúrákig. A kiállítás gyűjteményünk darabjain keresztül tömör áttekintést nyújt arról, hogy  konstruktív képalkotás, szürrealisztikus látomások és expresszív formák sokszor egyidejű jelenléte miként tükrözi a XX. századi magyar képzőművészek azon törekvését, hogy a nyugat-európai kortárs áramlatok eredményeit továbbgondolják és munkásságukba alkotó módon beépítsék.

Képek: 
Vajda Lajos: Ikonos önarckép (1936)

Korniss Dezső: Küzdés