Kerényi Jenő Emlékkiállítás
Kerényi Jenő az 1945 utáni, magyar szobrászat kiemelkedő személyisége, annak ellenére, hogy a szocialista művészetfelfogás sajátosan értelmezett modernség-elképzelésének legvégső, még elfogadható határáig fejlesztette művészetét.
Kerényi a szó tágabb értelmében klasszikus szobrász volt, mert az alkotásainak főszereplője az évezredes hagyományoknak megfelelően a kifejező emberi test maradt.
A Képzőművészeti Főiskolán Bory Jenő tanítványaként még elérte a Belle époque utolsó hulláma, amelyről néhány, elegáns vonalvezetésű aktja vall. A fiatal szobrász ígéretes tehetségének kibontakoztatását a főváros tanulmányi ösztöndíjjal segítette, és ezt követően 1937-től egy évet a Római ösztöndíjjal Olaszországban tölthetett. Mindennek ellenére sem a novecento sokszor élettelené légiesített, sem az itáliai reneszánsz humanista szépségeszményében fogant szobrászata nem érintette meg komolyabban.
Szobrászi felfogásmódjának kialakítását segítő előképeket korábbi korszakok, archaikus kultúrák – többek között az etruszkok - alkotásai között talált. Az 1930-as évek végén és a 1940-es évek elején mintázott, mértéktartóan stilizált alakjait és szoborcsoportjait nagy, egyszerű, kerekded, ritmikusan rendezett tömegekből építette fel. Mindezzel bekapcsolódott a magyar szobrászati formanyelv általános, a II. világháború előtt lassacskán bontakozó megújulási folyamatába. Kompozícióinak erejük teljében lévő szereplői - legyenek bár íjúkat feszítő szittya harcosok, munkába induló parasztok vagy a szent családot oltalmazó Mária – határozottan vállalják világban elfoglalt helyüket, feladatukat. Különösen izgalmas csoportot alkotnak az 1940-es években készült, a szobrász kezéből majdhogynem játékosan előficánkoló, kicsattanó érzékiséggel gömbölydedre formált, kissé tömzsi leányaktjai (Fekvő akt, 1948).
Művészete alapján úgy tűnik, a háború viszontagságai nem rendítették meg a művész emberbe vetett bizalmát. Háromdimenziós komponáló készsége szinte predesztinálta Kerényit a köztéri művek alkotására. Első ilyen megbízását még 1942-ben kapta az azóta elpusztult lévai hősi emlékműre. A következő köztérre kerülő alkotását, a Partizán emlékművet a magyar szabadságharc 100. évfordulója alkalmából, 1948-ban leplezték le Sátoraljaújhelyen, amelyen a szabadságért küzdő hős, a szobrász leányaktjainak robosztus fivére magabiztos lendülettel fékezi meg a levegőből reátámadó sast. 1950-ben készült a főváros határán, dél-budai kapujában felállított Osztapenko kapitány - ma már kordokumentumként szoborparkba került - emlékműve. A kényszer-szülte szocreál felszín - a meghamísított tényekre épülő legendával a hátterében – sem képes teljesen tönkretenni az önmaga feláldozására kész ember figurájának tömegfelépítésében a keservesen egymásnak feszülő erők drámai hatását. A naturalista sémáktól való óvatos eloldódás és kirobbanó életerő jellemzi a Népstadionhoz vezető út mentén 1955-ben elhelyezett Felvonulók c. szoborcsoport ifjúmunkásait is.
Kerényi az 50-es évek sikeres szobrásza volt. Munkácsy és Kossuth díjjal is kitüntették Számos munkáját állították fel országszerte. Az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjába, Somogyi Józseffel közösen készített, Táncolók c. szoborcsoportért Grand Prix-t nyert.
Az évtized közepétől egyre növekvő számban jelennek meg olyan emberalakok művein, melyeknek lába szinte földbe gyökerezik. Köztük az egyik elsőt, a Megváltó eljövetelét hirdető, Keresztelő Szent János szobrát 1957-ben mintázta. A figura szögletes, szinte gúzsba kötött mozdulatát már nem a görögöktől örökölt dinamikus egyensúlyt teremtő kontraposzt szabályozza, hanem, furcsa, tektonikus, sokszor szándékoltan groteszk arányokkal kísért, belső ritmusok. A mintázás ideges, pillanatnyi rezdüléseit megőrző, szaggatott, már-már önnön törvényeit követő felületkezelés és a statikus felépítés ellentéte válik a feszültség fő hordozójává. Ez az ellentmondás jóval több mint tíz éven át Kerényi szobrászatának alaphangját adja. A néhány kivétel között kell megemlítenünk 1972-ben mintázott Golgotáját, ahol a meghurcoltak ember lelki szenvedéseit és testi kínjait az expresszíven formált plasztikai tömegek közvetítik. A mindeddig vitális energiákat sugárzó, életigenlő emberek lassú háttérbe szorulása nem írható egyszerűen a szocreál szorításából kiszabaduló szobrászat útkereséseinek számlájára.
Nem véletlen, hogy - főként kisplasztikái témájául - sok esetben az európai kultúrkör meghatározó értékeit hordozó, mitológiai és történeti szereplőinek újraértelmezését választja. Ezzel párhuzamosan a megformálásban növekszik az archaikus művészeti előképek inspiráló szerepe. Függetlenül az éppen aktuális nyugati trendektől, Kerényi ebben az időben válik igazán modern szobrásszá, aki belső indulatoktól fűtött, sokszor tehetetlen, esendő hőseiben saját töprengéseiről, kételyeiről, etikai vívódásairól ad számot.
Síremlékként felállított Csontváryja (1961) minden, a festőművész jellemzésére szolgáló hagyományos, patetikus gesztust nélkülözve, kissé esetlenül toporogva mérlegeli festett látomását, kalapos Shakespeare-je (1959) tanácstalanul szemlélődik a világban. Vádorlástól elfáradt Dantéja és Vergiliusa (1974) úgy pihen meg egy sziklaplatón, hogy nem is sejtik, Isten tenyerén ülnek, amely bármely pillanatban ökölbe záródhat. A hiteles törvény újrafelfedezése iránti vágyát a Mózest ábrázoló, több változatban elkészült műve hordozza. Ennek egyik variánsa a Tízparancsolat (1973) c. szobor melyen egy barlang vízmosta belsejét, vagy egy hajdani épület falának romjait, de 9 széttárt kezekről aláhulló fejedelmi köpenyt egyaránt idéző felületen jelennek meg az emberi együttélés alapvető szabályait hordozó parancsolatok töredék szövegének betűi, és éppen csak felsejlik a rücskös felületből előtüremkedve a törvényhirdető Mózes aprócska feje.
Ezekkel párhuzamosan, néhány művében a világ derűsebb, játékosabb oldalát veszi szemügyre a mitológiából kölcsönzött lények segítségével. A Tihanyban felállított Legenda (1963) c. szobrán a faunná változott, tihanyi királylány maga is ritmussá lényegülve fuvolázik. A városligeti díszkút (1971 / 1979) kövérkés sellői, súlyos tömegeiket meghazudtolva, önfeledten lubickolnak, míg a barokk kedvelt témájának csúfondáros parafrázisán, a Lopják Európát (1972) c. – szintén több változatban készült - kompozíción a főszereplő csepp rémülettel keverve, majdnem gyanútlanul hancúrozik a vaskos bika hátán. A művész halálának évében készült öreg faun már kissé rezignáltan engedi ölébe az ösztönöktől vezérelt alkotás jelképévé emelkedett pánsípot.