Barcsay Kiállítás
„Ez vagyok én, ez az én életművem”.
Barcsay Jenő (Katona, 1900. január 14. - Budapest, 1988. április 2.) az erdélyi Mezőségen született. Édesapja helyi körjegyzőként, nehezen tartotta el a négygyermekes családot. Az elemi iskola elvégzése után így került 1910-ben a kolozsvári Református Kollégiumba, majd egy évvel később Szamosújvárra. A világháború éveit már a nagyenyedi Bethlen Kollégium falai között élte meg. Az érettségit követően besorozták, de rossz egészségi állapota miatt rövidesen leszerelték.
Viszonylag későn, csak Nagyenyeden kezdte érdekelni komolyan a képzőművészet. Először levelezőlapokat másolt, majd a természet után festett tájképeket. Zenetanárán, a népzene kutató Veress Gáboron keresztül találkozott Gulyás Károllyal, aki megtanította a rajzolás alapjaira.
Amellett, hogy gyenge fizikuma nem tette lehetővé, hogy megélhetésért kétkezi munkát vállaljon, a világháborút követő állapotok kényszerítették, hogy 1919-ben - Soófalvy Illyés Sándor anyagi segítségével - Budapestre költözzön. Egy évvel később, 1920-ban felvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1924-ig tanult. Saját bevallása szerint ebben az időben még nem rendelkezett egyéni festői szemlélettel, s rajztudása is igen hiányosnak mutatkozott; mindennek ellenére gyorsan felzárkózott pályatársaihoz, akik munkáin már látszott az egyéni művészi pályakép ígérete.
Barcsay első mestere Vaszary János volt, akinek határozott egyénisége és festői felfogása nem illeszkedett a fiatal művész jelleméhez: Barcsay szerint több elmélyedésre, még több rajzolásra és előtanulmányra volt szüksége ahhoz, hogy a pályatársaitól való elmaradását leküzdhesse. Ezért új tanárt választott magának, s így került Rudnay Gyula növendékei közé. Mestere igen nagy hatást gyakorolt rá, amint az A falu bolondja, (1923 k.) c. korai művén is szembeötlő. Az un. alföldi iskolával rokonítható, sötét tónusú képet a fény- árnyék erős ellentéte határozza meg; a realista megfogalmazás, és a beállítás is mesteréhez való a kötődésről tanúskodik. Éppen ezt az erőteljes befolyást érezhette nyomasztónak Barcsay, mikor tudatosan szakított a realista felfogással és saját festői útjára lépett. Első alkotói periódusában Rudnay mellett többek között Mednyánszky Lászlót, és Szőnyi Istvánt tekintette példaképének.
1926/27-ben és 1929/30-ban állami ösztöndíjjal Párizsba utazhatott, de néhány hónapot Olaszországban is eltöltött. A francia fővárosban a művészre zúduló élmények tovább lendítették a megkezdett, önálló festői úton. A francia impresszionisták közül Pissarro és Monet képeit tanulmányozta, de velük csak érzelmileg talált kapcsolatot, kifejezőeszközeit tekintve Cézanne és Braque gyakorolta rá a legnagyobb hatást.
Párizsi útját követően önálló hitvallással és festői programmal rendelkező művésszé a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő Munkáslány, (1928) c. kép megfestésével vált. A képen már hiába keressük a Rudnay féle sötét tónusokat és a drámai hangulatot hordozó félhomályt. Ezen már egy új képi világ tárul szemünk elé, ahol az objektív valóság tudatosan szubjektív átírása dominál, és a munkáslány alakja a legjellemzőbb formákból és karakteres színfoltokból épül fel.
Szentendréhez fűződő szoros kapcsolata 1928-ban kezdődött, ebben az évben jutott el a kulturális sokféleségéről és kisvárosi sikátorairól, barokk épületeiről híres városba. Barcsayt először mégsem Szentendre romantikus hangulata fogta meg, hanem a várost körülvevő táj. A dombok vonulatai, a színek harmóniája, a táj szerkezete mind szülővárosára emlékeztette, és ez a mély érzelmi kapocs fűzte haláláig Szentendréhez. Kezdetben a táj struktúrájával foglalkozott, mint ahogy a Szentendrei táj, (1934-35) c. képen is látható, s amelyen a konstruktív szerkezetet és rendet hordozó szántóföld vonalaiból, meleg földszínekkel épül fel a kompozíció.
A művész 1929-ben lett a Szentendrei Festők Társaságának tagja, ezután halálig minden nyáron a városban alkotott. Közeli barátság fűzte többek között Paizs Goebel Jenőhöz, a művésztelep alapító tagjához, és az ekkor éppen a városban dolgozó Czimra Gyulához.
A szegénységtől kényszerítve a harmincas évek elején tanári állást vállalt a budapesti iparostanonc iskolában, ahol matematikát és irodalmat tanított.
1935 után fordult figyelme a Szentendre környéki tájról magára a városra. Tájképeihez hasonlóan, a látványelemek - a barokk kapuívek, a jellegzetes ablakok, a szűk sikátorok - szerkezetéből kiindulva építette fel a kompozíció formáit és színeit.
1945-ben csatlakozott a modern magyar művészeti törekvések képviselőit összegyűjtő Európai Iskola nevű csoportosuláshoz. Ebben az időben készült néhány, a teljes nonfiguratívitást megközelítő képe.
A háború után kérték fel - már elismert képzőművészként - a Képzőművészeti Főiskola tanárának. Az anatómia és szemléleti látszattan tanszéket kapta meg, ahol több mint 30 éven keresztül tanította a növendékeket. A tanítás során készített több ezer rajzból válogatta össze a máig kiemelkedő jelentőséggel bíró, a megjelenést követően számos nyelvre lefordított Művészeti anatómia c. könyvét, amely élő bizonyítéka lett a pedagógia iránt érzett őszinte alázatnak. Az emberi test arányait, a csontozatot és a mozgások egyes fázisait bemutató kötet több ország művészetoktatásának elengedhetetlen taneszközévé vált, de előfordul, hogy orvosi egyetemeken is tanítanak segítségével anatómiát.
Az ötvenes években találkozhatunk Leonardo műveinek líraiságát idéző képeivel, amelyeken elsődleges szerepet kap a drapériában megjelenő nő alakja (Ülő nő, 1957) A látvány egyszerű elemekre történő, fokozott absztrahálása tette lehetővé a mester számára, hogy monumentális hatású műveket alkosson, így vált az életmű egyik meghatározó témájává a nagy összefogó formákkal megfogalmazott asszonyalak, amely Barcsay mozaikjain is gyakorta feltűnik
A hatvanas-hetvenes években tovább fejlesztette képein az empíriára épülő absztrakciót, ezáltal jutott el a geometrikus-absztrakt kompozíciókhoz, amelyekben azonban megmarad egyfajta bölcs líraiság a redukált színek és az arányok által létrehozott szigorú rend ellenére. (Monumentális kép II., 1977)
Barcsay Jenő útkereséseit követően a konstruktív-geometrizáló képi gondolkodás kiemelkedő hazai képviselőjévé vált. Teljes ívet leíró pályájával, közvetlen személyiségével, alázattal végzett tanári munkájával példaképe lett több művészgenerációnak is, akik iskolateremtő és közösségépítő mesterként emlékeznek rá.