A zen kalligráfia (shodō)
„A iaido olyan mint a zen, amely nagyon divatos, de a zen-t gyakorolni egyáltalán nem az.”(Kozsuharov Ognjan „Iaido Seitei” című művéből)
Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a japán művészetek lényege és ereje a buddhizmusban gyökerezik. Amikor megérteni igyekszik az ember a különböző „Utakat” Japánban, amelyeket a zen buddhizmus hat át, arra ébred rá, hogy mélységeiben mindegyiket hasonló, sőt ugyanaz a szellem hatja át. Ez természetesen igaz az íjászatra, a tusfestészetre (benne a kalligráfiára), a színjátszásra, a táncra, a teaszertartásra, a virágkötészetre és a kardvívásra is. Mindez azzal magyarázható, hogy a zen elsősorban nem spekuláció, hanem tapasztalás. Megismerés, amelyhez többel járul hozza az intuíció, mint az értelem.
Az íjászatban ez akkor jelenik meg, amikor az íjász maga lesz a lövő és a céltábla. Önmagát célozza meg. A lövés íj nélküli lövés lesz, a vég válik kiindulóponttá, és ezzel a kezdet beteljesüléssé válik. A művészetet nélkülöző művészet lesz így, az íjászat pedig mozgás nélküli mozgás. Megvalósul a zen.
A kardvívás kapcsolata a zennel nagyon hasonlatos az íjászatéhoz, az elveket tekintve mindenképpen. Takuan Sōhō zen mester volt az, aki az 1600-as évek elején végérvényesen összekapcsolta a zent és a kendōt. Magyarázatainak egyik fontos eleme a „mozdulatlan elme” feltárása, amely mindenre szabadon képes reagálni. Ez a szabad- vagy spontán reagálás az, amely a zen kōanok kérdésre adott válaszait jellemzi, ez az, amely győzelemre viszi a harcost. A másik – zen és általában véve a harcművészetek közti – azonosságra Taisen Deshimaru mutat rá, amikor úgy fogalmaz, hogy mind a kettő nem más, mint az ember harca önmagával. Valamint mind a kettő olyan, amelyet intenzíven és teljes odaadással kell gyakorolni „amíg meg nem halsz”.
A teaszertartás annyira szorosan kötődik a zen buddhizmushoz, hogy egyenesen belőle fakad. Konkrétabban a zen teaáldozatból fejlődött ki. Eredetének a szerzetesek közös teázásait tekintik Japánban, sőt később az első teamesterek is zen szerzetesek voltak. A 15-16. századtól lehet teaszertartásról beszélni, amikor japán mesterek – mint Murata Shuko vagy Sen no Rikyū – tökéletesítették és esztétikai élménnyé emelték a teázás művészetét. A teamester is több szeretne lenni a puszta művésznél, szeretne eggyé válni a művészettel. Cél a teljes azonosulás. A teamester úgy azonosul saját művészetével a teával, ahogyan az íjász azonosul a céllal. Nincs éles határ szellem és kéz, cselekvés és nem cselekvés között.
Az ikebana a teaszertartásokkal egybefonódva született meg. Eleinte a teamesterek művészetének lehetett tekinteni. Az ikebana értéke abban rejlik, hogy azon túl, hogy az ember szépérzékét simogatja, képes ráébreszteni arra, ami maga a természet. A nyugati virágkötészettől az különbözteti meg, hogy felépítése nem tömegszerű, inkább olyan, mint a kalligráfia ecsetvonásai. Környezetével szerves egységet alkot. Ha egy teamester készít egy ilyen művet, akkor az gyakran csak ott éri el a megfelelő hatást, ahova tervezte.
A kalligráfia is összefonódott a buddhizmussal, miközben attól úgymond függetlenül is működött. A hosszú évszázadok során számtalan kalligráfia iskola jött létre, és számos iskola tevékenykedik ma is. A tanítási stílusban, a haladás lépéseiben nincs olyan nagyon lényeges különbség az egyes iskolák között, ahogy mondjuk az egyes vonások elkészítésének mikéntjében sem. A különbségek sokkal inkább abban lelhetőek fel, ahogy egy-egy kanji (vagy kana) megformálása történik. Ha például megfigyeljük azt az iskolát, amelyhez a Hangarii Shorakukai is tartozik, láthatjuk, hogy a „vízszintes” vonalakban egy finom törés látható. Ez egy nagyon markáns jellegzetesség.
A zen kalligráfia ilyen jellegzetességekkel nem rendelkezik. Sőt azt lehet mondani, hogy abban rejlik jellegzetessége, hogy nincs neki. Ha megnézzük a zen szerzetesek kalligráfiáit, vagy azokat a műveket, amelyeket egyértelműen a zen ihletett, akkor nem igazán a hasonlóságokra, sokkal inkább a különbségekre lehetünk figyelmesek. Persze vannak stílusok a zen szerzetesek kalligráfiáiban is, mint az Ikkyū Sōjun (1394-1481) nevéhez köthető híres Daitoku-ji stílus. Ikkyū volt a kolostor egyik apátja, amely kolostor a zen központi helyének számított. Ez a stílus sokáig uralkodó volt, majd az Edo-kor korai időszakában újra fel lett támasztva. Jellemzője, hogy a tompa és száraz az ecsetkezelése, különösen figyelemre méltó, ahogyan a „repülő fehérek” megszakítják a fekete tus felületét, és spontán nyitottsággal látják el az ecsetvonásokat.
(…)
A zen kalligráfia arra törekszik, hogy a „nem-elme”, a mushin állapotot megjelenítse, ebben tér el a többi kalligráfiától. Az igazi teremtés ebből az állapotból jelenik meg, amely túl van minden gondolaton, elváráson és érzelmen. A mushin mellet a shōnen sōzoku a buddhizmusban „igazi gondolatnak” nevezett állapot az, amely szintén realizálásra kerülhet a kalligráfiában is. Ebből a shōnen szó a „teljes koncentráció állapotát” jelenti, míg a sōzoku a „szabadon folyó folytonosságot”. A nagyság ugyanis nem érhető el tudatos erőfeszítéssel, csak ezen állapotokon keresztül, amelyek mentesek a gondolattól, ideáktól, mindazoktól a dolgoktól, amelyek eltérítenék az elme figyelmét.
Ma majdnem az összes kalligráfia iskola kitér arra, hogy az alkotás a tudatos koncentrációból szülessen, és a művészi teljesség koncepciójaként jöjjenek létre. Ennek ellenére ritkán születnek igazán élő művek. Ezzel szemben a zen mesterek alkotásai mindig a „nem elme” állapotából kelnek életre, amely állapot teljes koncentrációt hoz létre. Ezért vannak tele ezek a munkák vitalitással, a formáik frissek és eredetiek. Sen no Rikyū (1520-1591) zen mester, a teaszertartás alapjainak kidolgozója, úgy tartotta, hogy nem lehet semmi más, csak egy kalligráfia, amely tárgyként bemutatásra kerülhet a teaszobában. Nem fért kétsége ahhoz, hogy csak olyan művészet tudja az elmét a megvilágosodás felé irányítani, amely képes kifejezni a zen vitalitását.