A Ferenczy család kiállítása
A Ferenczyek egy újfajta, a művészet öntörvényét s esztétikai értékeit mindenekfelett tisztelő alkotói gondolkodásmód képviselői a magyar művészet történetében.
Az édesanya, Fialka Olga (Theresienstadt, 1848. ápr. 19. – Nagybánya, 1930. december 17.) Krakkóban Jan Matejkónál ismerkedik a festészettel, majd Bécsben August Eisenmenger tanítványa. Festményei és finom vázlatrajzai kitűnő megfigyelőkészségről és minden aprólékosságuk ellenére lényeglátásról tanúskodnak (A Fialka család, 1874). Kevés ismert munkája a bécsi biedermeier kései változatához való kötődésről vall. Az asszony, aki nyolc nyelven beszélt, széleskörű műveltségét, művészi képzettségét a család szolgálatában kamatoztatta.
Ferenczy Károly (Bécs, 1862. február 8. – Budapest, 1917. március 18.) tanulmányait jogászként kezdte, majd gazdasági akadémiát végzett. Fialka Olgával 1884-ben történt találkozásának hatására kezdett komolyan fogalakozni a művészettel. Először felesége tanította, majd 1887 és 1889 között Párizsban a Julian-akadémiát látogatta. Ekkori és a hazatérte utáni, 1889–92 között Szentendrén töltött éveinek festői törekvéseit a fiatal generáció körében az impresszionistáknál jóval közkedveltebb Jules Bastien-Lepage finom naturalizmusa befolyásolta (Id. Ferenczy Károly portréja, 1889).
Ferenczy 1893-ban családjával együtt Münchenbe utazott. Itt találkozott korábbról ismert magyar festőkkel, köztük Csók Istvánnal (Csók István portréja, 1894).
A XIX. század utolsó harmada szerte Európában a természet, a táj és a természetes fény újfajta megfogalmazásának a jegyében telt. Az újfajta kihívás iránti érdeklődésről tanúskodik a kisfiáról, Valérról festett portréja (Bimbi, 1894).
1896-ban Nagybánya közönsége hívta a városba Hollósy Simon müncheni festőiskoláját nyári tartózkodásra. A nagybányai művésztelep létrejötte a magyar Millennium évében a modern magyar művészet megszületésének – ma már szimbolikus – eseménye. Az ott festett plein air képeken a naturalizmus és impresszionizmus felvetette problematikára jellegzetes magyar válasz született.
Az alapító tagok sorában ott találjuk Ferenczy Károlyt, aki a művésztelep iskolateremtő mestere, és a később megalakult szabadiskola tanára lett. A művészt Nagybányára érkezve a táj fensége ragadta meg. Ez késztette olyan nagyméretű, biblikus kompozíciói megalkotására, mint a Hegyi beszéd c. festmény, amelynek 1997-es második, feldarabolt változatán a nagybányai domboldalon Jézus körül ülő történelmi alakok együtt jelennek meg a művész kortársaival. A kortól és időtől függetlenül érvényes, keresztény erkölcsi tanítás állandó jelenidejűsége a fő gondolata a német Fritz von Uhde képeivel rokonítható kompozíciónak.
Ezzel párhuzamosan Ferenczy munkásságában egyre jelentősebb hangsúlyt kapnak a szimbolikus utalásoktól mentes, napfényjárta hegyoldalak, patakpartok, erdőrészletek vagy olyan hétköznapi jelenetek, ahol elsősorban hangulatokat hordozó képi motívumok a főszereplők (Jókai domb, 1906).
Ferenczyt 1906-ban meghívták a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanárának. A műteremben töltött hosszabb idők új kihívást jelentettek a művész számára. Továbbra is festett plein air képeket, amelyek mellett növekvő számban jelennek meg csendéletek (Nyúl és kakas, 1910) és aktok (Vörös hátteres női akt, 1912) a művei között.
Ferenczy Valér (Körmöcbánya, 1885. november 22. – Budapest, 1954. december 23.) a családi környezet hatására hamar érik festővé, 16 éves korától már kiállító művész (Korai önarckép, 1900 k.). A Ferenczy gyermekek közül talán ő kapta a legszélesebb körű felkészítést. Tanult a nagybányai szabadiskolában, a müncheni akadémián, 1904–1905-ben Berlinben Lovis Corinth magániskolájában, Párizsban Colarossi iskolában, majd a Julian-akadémián, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1914-ben Párizsban O.H. Peetsnél a rézkarcolással ismerkedett meg.
Bár tájképfestészetében apja nyomdokain indult el, koloritja visszafogottabb, kerülte a feszültséget teremtő, éles ellentéteket (Nagybányai utca, 1905).
Rézkarcai elsősorban leíró jellegű táj- és városképek. Apjáról írt monográfiája Ferenczy Károly életművének forrásértékű dokumentuma (1933).
Ferenczy Károly ikergyermekei, Béni és Noémi kiemelkedő életművet hoztak létre a magyar, sőt a nemzetközi művészetben.
Ferenczy Béni (Szentendre, 1890. június 18. – Budapest, 1967. június 2.) tanulmányait Nagybányán kezdte, majd firenzei a Scuola Liberában, utána a müncheni akadémián Balthasar Schmidtnél folytatta. 1911-ben Párizsba utazott és Bourdelle-nél kezdett dolgozni, később Archipenko szabadiskolájában az avantgárd szobrászat fejleményeivel ismerkedett meg. Az I. világháború tragikus eseményei hatására közel került a polgári radikális gondolkodású fiatal értelmiségiekhez - köztük a később híres művészettörténészhez, Wilde Jánoshoz (portréja 1918-ból) – és részt vett az 1919-es magyar Tanácsköztársaság művészeti direktóriumának munkájában. Visszatérve Nagybányára 1920-ban – nővéréhez hasonlóan - közreműködött a romániai általános munkássztrájk előkészítésében, és annak leverése után Pozsonyon keresztül Bécsbe emigrált, ahol – eltekintve1923–24-es berlini tartózkodásától – több mint tíz évet töltött.
1932-ben Moszkvába ment. Az ott töltött három év alatt a sztálini diktatúra kiábrándítóan hatott rá, és 1935-ben visszatért Bécsbe. 1938-ban végleg hazatelepült. 1946-ban kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárának, ahonnan 1949-ben eltávolították. 1956 novemberében agyvérzést kapott és bal oldalára megbénult. Utolsó műveit így bal kézzel mintázta.
Ferenczy Béni munkásságának fő problémája – annak ellenére, hogy művészetében megtalálhatók az európai művészeti tendenciákkal összecsengőváltozások – mindvégig a kontraposzt dinamikus egyensúlyának megteremtése maradt. Korai művei a klasszikus szobrászati örökség értő elsajátításáról vallanak. Néhány szobrán a szecesszió nyomai is felfedezhetők (Sárkányölő Szent György, 1913; Noémi, 1918–20). Az avantgárd hatása jelentkezik olyan kubista szobrain, mint a Gyermek Herkules (Kubista kisfiú, 1922). A húszas évek eleji avantgárd kísérleteinek letisztult eredményeit monumentális hatású műveiben hasznosította (Anya gyermekével, 1926; Egon Schiele bécsi síremléke, 1928). A harmincas években művészetében megfigyelhető a szubjektív elemek felerősödése, és ez a szobrásznál a mintázás nyomait megőrző felületek megjelenését vonja maga után (Atalanta, 1937). Utolsó szobrai közül kiemelkedik az Aranykor (1959) c. kisplasztika,amelyet már bal kézzel mintázott. Ferenczy Béni a szobrok mellettaz érem- és rajzművészetben is kiemelkedő műveket alkotott. Egyik jelentős sorozatát, a művészérmeket még Moszkvában kezdte el készíteni. Grafikai lapjai között egyaránt találunk szobraihoz készült vázlatokat, és önálló műként értelmezhető akvarelleket.
Ferenczy Noémi (Szentendre, 1890. június 18. – Budapest, 1957. december 20.) 21 évesen 1911-ben tanulta meg a kárpitszövést a Manufacture des Gobelins egyik mesterétől. Bénihez hasonlóan ő is jó kapcsolatokat ápolt a fiatal polgári radikális értelmiségiekkel, és ennek eredményeként részt vállalt a magyar Tanácsköztársaság kulturális életében. 1920-ban a romániai általános munkássztrájk előkészítésében való részvétele miatt letartóztatták. Nem sokkal édesanyjuk halála után 1932-ben áttelepült Budapestre. 1937-ben a párizsi világkiállításon nagydíjjal tüntették ki.1950-től haláláig a budapesti Iparművészeti Főiskola tanára volt.
Nem sokkal kevésbé hányatott sors jutott osztályrészéül, mint ikertestvérének, Béninek. Azonban vele ellentétben mindvégig hitt a munka köré szerveződő kollektív társadalom teremtő erejében. Műveiből ítélve Ferenczy Noémi a preraffaelitákéhoz hasonló felfogással szinte szakrális tevékenységnek tekintette a munkát, köztük a művészi tevékenységet.
Első nagyméretű kárpitja még a klasszikus francia gobelinek nyomdokán haladva született, de a művésznő hamar megérezte a kárpit dekoratív síkszerűségében rejlő lehetőséget, és ezzel az európai kárpitművészet megújítói közé emelkedett. Első munkái a bibliai teremtéstörténetből kölcsönzik témáikat (Ádám és Éva, 1910-es évek második fele). Később szimbolikus kompozíciói születnek (Nővérek, 1921). A 1920-as évek elején jelennek meg kartonjain a monumentális hatású, szinte az egész képteret betöltő figurák, amelyek a későbbi kárpitok hosszú sorának főszereplői maradnak (Korhadt fa, 1923–24; Kőműves /Újjáépítés/, 1933).
1945 után új elemként jelenik meg nála a szimbólumalkotás jellegének változása. Az ekkoriban készült műveken a tevékenykedő figurák egyetemes fogalmak illusztrációivá, vagy allegóriáivá válnak (Bőség, 1951). Utolsó, már tanítványai által befejezett kárpitja Ferenczy Noémi méltó búcsúja: a hat mezőről hazafelé ballagó lány képi ritmusa egy pentaton dallam végső elhalkuló futamát idézi (Hazatérő lányok, 1956–57).