Arany János Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely
2750 Nagykőrös, Ceglédi út 19.
Telefon: +36 53 350 770, +36 53 350 810
E-mail: muzeum.aranyjanos@pmmi.hu
Nagykőrös a Bor-Kalán honfoglaló nemzetség szállásterületéhez tartozott. Első okleveles említése 1266-ból ismeretes. Az agrárviszonyok teremtették meg a városiasodás feltételeit. A XIII–XIV. században a Kőrös környéki falvak elnéptelenedtek, lakosságuk a jobb földrajzi helyzetű Kőrösre húzódtak. Megnövekedett a határ területe, amelyen gazdálkodhatott a kőrösi társadalom. A mezővárossá alakulás a XIV–XV. századra tehető. Földesurai vásártartási jogot szereztek a helységnek, oppidum rangra emelkedett. Birtokosai nem tartották közvetlen fennhatóságuk alatt, cenzuális viszony alakult ki a jobbágy állapotú mezővárosi népesség között.
Buda 1541-ben történt elestét követően Nagykőrös szultáni birtok lett, kiváltságos hász városi rangra emelkedett. Súlyos adózással megőrizhette függetlenségét, s jelentős mértékben gyarapodott és anyagilag megerősödött lakossága. A tizenöt éves háború idején szinte teljesen néptelenné vált a Duna-Tisza köze. Kőrös a pusztákat bérbe vette, ahol nagyarányú állattenyésztést valósítottak meg. A jószágot nyugat-európai piacokon értékesítették.
Kialakult a jellegzetes, vagyonos parasztpolgári, cívis társadalom. Az erős autonómiájú, homogén református mezőváros szilárdan tartotta magát a török és végvári magyar hatalom között. A mezővárosi fejlődés fokmérője a céhszerveződés is. A XVII. században a szabók (1617), vargák (1662), ötvösök (1666), csizmadiák (1698) alkottak céhszervezetet.
A XVIII. században Nagykőrös megőrizte autonómiáját, köszönhetően a jelentős számú, vagyonos kisnemességnek. A Keglevich földesúri család, amely Kőrös felét birtokolta, nem tudta közvetlen fennhatósága alá vetni a mezővárost. Ennek köszönhetően az 1820-as években a mezőváros megváltotta magát földesuraitól (redempció), szabadalmas mezőváros lett. Nyársapát, Pótharaszt, Tetétlen puszták Nagykőröshöz kerültek, ahol a mezeikertes gazdálkodás hódított teret. A XVIII–XIX. századi mezőgazdasági kultúrát a helyi kovácsok által készített túróeke, aszimmetrikus ekevas, vasvillák, szénavágók, s a szőlészet-borászat eszközei reprezentálják. Ebben az időszakban alkottak céhet a takácsok (1725), kovácsok (1750), bognárok (1802), s váltak külön a szabóktól a szűrszabók (1830).
Nagykőrös történetének dicsőséges fejezete az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, de még az azt követő elnyomatás időszaka is. A város kaszárnyájában toborozták a 13. Hunyadi és a 16. Károlyi honvéd huszárezredeket. A város lakossága kivette részét a haza oltalmazásában. A bukást követően, az elnyomatás időszakában a kőrösi református főgimnázium vált a magyar nemzeti kultúra oltalmazójává, bástyájává. A nemzet kiváló tudósai tanítottak Kőrösön, akik közül heten a Magyar Tudományos Akadémia tagjaivá váltak (Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor történészek, Szabó Károly bibliográfus, Szász Károly költő, műfordító, református püspök, Szigethi Warga János neveléstörténész, Tomory Anasztáz matematikus és mecénás). Közöttük legkiválóbb egyéniség, a nemzet halhatatlan költője, Arany János, aki közöttük élt és alkotott Nagykőrösön. A haza jeles tudósai, költői meglátogatták itt Kőrösön, s Arany tekintélyes levelezést folytatott velük. Ebben az időszakban Nagykőrös a magyar kultúra nagyon fontos központja volt, a „magyar Weimar” – Goethe-hez hasonlítva Aranyt.
A „Nagy Tanárkar” működése Nagykőrös mezővárosi fejlődésének fénykorát reprezentálja. A XIX. század második felében az intenzív mezőgazdálkodás (zöldség, gyümölcstermesztés) öregbítette a város hírnevét és tekintélyét. A fejlődést kettétörte az első világháború. A frontokon több mint ezer ember pusztult el.
A háború után a város intenzív mezőgazdasági kultúrája ismét erőre kapott. Az egyik legfontosabb kerti vetemény, az uborka ekkor vált a város szimbólumává. A Gschwindt-féle szeszfőzde és konzervgyár is ekkor kezdte meg működését.
A város felvirágoztatásában múlhatatlan érdemeket szerzett dr. Dezső Kázmér polgármester. Az ő nevéhez fűződik az Arany János Társaság megalapítása 1925-ben, s a múzeumé 1928-ban.
Múzeumtörténet
A múzeum létrehozásának gondolata Arany János halála után (1882) vetődött fel, amikor a hálás tanítványok a Református Főgimnázium égisze alatt kívánták összegyűjteni a nagy költő írásos emlékeit. Az Arany család is számos értékes kéziratot (Nagyidai cigányok, Katalin, Szent László füve, Fülemile) és Arany János pipáját ajándékozta a városnak.
Viszonylag későn, 1910-ben hozták létre a gimnázium épületében az Arany-szobát, dr. Györe János gimnáziumi tanár odaadó munkájával, ahol elhelyezték a versek kéziratait, Arany János dolgozatjavításait, íróasztalát, pipáját. Az Arany-szoba nem működött múzeumként, mivel a nagy nyilvánosság elöl zárva volt.
A kőrösi múzeum alapítására 1928-ban került sor dr. Dezső Kázmér polgármester jóvoltából, aki a köz javára ajánlotta fel a könyvtárát, az általa összegyűjtött régiségeket, éremgyűjteményét és az egész Magyarország flóráját reprezentáló növénygyűjteményét. A múzeumi ügyekkel Dezső Kázmér a polgármesteri titkárt, Nagy Lajost bízta meg. Jóllehet lépések történtek a gyűjtemény gyarapítása érdekében, igazi múzeum nem működhetett, mivel nem volt állandó épület számára, s kiállítás sem készült el.
Alapvető változás az 1949. évi múzeumi törvény hatására következett be: 1950-ben létrejött a városi múzeum, s végleges helyre kerülhetett. A nagykőrösi Arany János Gimnázium fennállásának 400. évfordulóján, 1957-ben nyílt meg az Arany János Emlékmúzeum, melynek vezetője dr. Törös László lett . A két múzeum egyesítése 1974-ben történt meg. Ekkor szűnt meg az Emlékmúzeum, anyaga átköltözött az Arany János Múzeumba.
Az Arany János Múzeumnak az egykori huszárkaszárnya ad otthont. Nagykőrös város közössége 1836-1838 között építette fel, a klasszicista stílus legszebb nagykőrösi képviselőjét. 1848 őszén falai között toborozták a 13. Hunyadi és a 16. Károlyi honvéd huszárezredeket. Történeti Nemzeti Emlékhely. A szabadságharc bukása után, egészen 1945-ig katonai méntelepként működött. A háború után az intézményt leépítették, sorsára hagyták az impozáns épületegyüttest, s 1950-ben pedig lebontották a főépület nyugati végét, a 200 méteres istállóját, valamint a 91 méteres altiszti szárnyat.